Read more

Read more

• hogyan kezdtem írni a könyvet,

• hogyan jutottunk el odáig, hogy végül mind a kezünkben tarthatjuk,

• hogy a könyvbiznisz vajon jövedelmező-e,

• amikor rájöttem, hogy sokáig nem azt mutattam, aki valójában vagyok, hanem azt, akinek szerettem volna, ha mások látnak,

• és megosztok néhány fontos felismerést is erről az ötéves útról.

Gyere, tarts velem. Az előzőeket pedig itt találod:

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész

Read more

Let’s pretend! – mondja mindig a barátnőm kislánya, aki angolul beszél, és akivel mindig pretendet kell játszani, amíg meg nem unja. Más bőrökbe kell bújni, eljátszani, hogy nem azok vagyunk, akik. Mostanában sokat játszom pretendet. Tanfolyamra járok, ahol ezt kell csinálni: emberek, testrészek, tünetek bőrébe bújni, átfolyatni magunkon érzelmeket, megélni a meg nem éltet, kicsatornázni, úgy tenni, mintha…

Ha sokat játszik pretendet, az ember előbb utóbb elkerülhetetlenül megtalálja önmagát. Ezt mondják az okosok és ezt mondja az evolúció is. Ezért játszik minden emlős mielőtt végérvényesen önmagává fejlődne. Úgyhogy most let’s pretend, hogy nem felejtettük el, hogyan kell. Játsszuk azt, hogy tudunk még játszani.

Az új asztal a reggeli fényekben a legszebb. Három éve nincs étkezőasztalunk. A régi lakásban nem fért el, ide meg túl sokáig tartott megtalálni a megfelelőt. A héten hozták meg, tökéletesen illik a térbe. A férfi már kiszúrt rajta egy apró hibát: egy mákszemnyi dudort a makulátlan felületen, mintha porszem ragadt volna a mázba.
– Ezért vajon visszavennék? – kérdezem, mintha az lennék, aki nem vagyok: aki visszaküld bármit is, csak mert hibás. De most let’s pretend – egy gondolat erejéig –, hogy nem sajnálom meg előbb a tökéletlen tárgyat, mintsem hogy visszaküldeném. Játsszuk el, hogy nem az vagyok, aki minden tökéletlenségben önmagára ismer.
Let’s pretend.

Fehér ruhákat válogatok a szennyesből, berakom őket a gépbe, holnapra kelleni fognak. Az öblítős tartály azóta rossz, hogy beköltöztünk, nem intézi el a tulaj, de most let’s pretend, hogy nem érdekel.
– Egy vegyszerrel kevesebb – mondja a férfi, és igaza van, azóta engem is kevésbé zavar. Forog a gépben a patyolat, az élet nyomai szennyeződés formájában tűnnek el a csőben.
Let’s pretend, hogy megtisztulunk.

Aztán ma még játsszuk el majd azt is, hogy nincs vége a világnak, hogy jön még ránk holnap - olyan, amiért nem kell aggódnunk. Játsszuk, hogy szép az élet, és játsszuk, hogy csúnya. Játsszuk el az összes árnyalatát: legyünk jók és legyünk rosszak. Játsszunk hős szerelmest és magányos árvát, játsszunk az anyja ölében síró csecsemőt és játsszunk öregembert.
Játsszuk azt, hogy nem félünk a sötéttől, és nem várjuk a reggelt.
Játsszuk, hogy nincs hiba az asztal felületén, hogy nem vagyunk mázba ragadt porszemek. Játsszuk, hogy nem ezeket a sorokat írom már megint a reggeli rutin helyett.
Felhős az ég, de most játsszuk azt, hogy kisüt.
Let’s pretend.

Amiről szó lesz a mai részben:

• az első csoportokról

• az első cégről

• a healing center születéséről és bukásáról

• remote munkavégzésről

• és arról, amikor fontosabb lettem önmagamnak, mint a munka

Na gyere, nézzük:

Az első retreatek

2022-ben már nagyon sokan jelentkeztek hozzám közös munkára, és a vállalkozásom igazán szép sikereket ért el. Magabiztosan vezettem a folyamataimat, és az ügyfeleim valódi transzformációt tapasztaltak meg az életükben, amiért nagyon hálás voltam. Idejét éreztem új kihívások elé nézni, így elhatároztam, hogy az egyéni folyamataim mellett megszervezem az első csoportos elvonulásaimat. Az első lépés az volt, hogy én magam elmentem kliensként egy negyedéves csoportos folyamatba, hogy tapasztaljam ezt a felállást, és megnézzem: mi működik számomra és mi nem. Tanulságos élmény volt. Innentől már biztos elképzelésem volt arról, hogy hogyan szeretném alakítani a saját csoportjaimat. Kezdetben ijesztő volt ez az új felállás, de annyira nagyszerű emberek gyűltek össze a csoportokba, hogy fantasztikus, csodával határos és hihetetlenül megható tapasztalásokat éltünk át együtt. 2022-től 2023-ig összesen négy csoportot vezettem és ez a felállás azóta is nagyon kedves a szívemnek.

Hamarosan újra megnyitom majd a csoportos munka lehetőségét, de ez már más keretek között fog zajlani, mint korábban: SzomatoDráma csoportokat fogok tartani. Az évek alatt folyamatosan képeztem magam, hogy elsajátítsam azokat az eszközöket, amelyekkel valódi transzformációhoz tudom segíteni a hozzám fordulókat. Ezek közül dr. Máté Gábor Compassionate Inquiry nevű megközelítési módja volt számomra az egyik leghatékonyabb és leghasznosabb, ami ma is az eszköztáram alapját képezi. Ma pedig dr. Buda László módszerét tanulom éppen, a SzomatoDrámát. Erről mesélek majd nektek később bővebben, ha aktuális lesz, most csak annyi a lényeg, hogy lesz még csoport… :)

Read more

A Nő csak a legjobbal éri be, amit mások maximalizmusna…

Read more

Read more

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész

A folytatásban mesélek…

• a várva várt szabadságról és a szorongásról, amit magával hozott.

• a podcastem elindításáról

• az első saját rendelőm létrehozásáról

• az első igazi nyaralásról, amit a vállakozásom tett lehetővé

• a socialmédián történő növekedésemről

Gyere, nézzük…

Read more

Read more

Az előző részeket itt találod:
1. rész
2. rész
3. rész

Az első félmillió

Elérkezett 2020 decembere, újdonsült vállalkozásom immáron négy hónapja pöfékelt. Akadt egy-két külsős ügyfél (olyanok, akik nem ismerősökön keresztül érkeztek, hanem az internet bugyraiban akadtak rám), én pedig kezdtem elhinni, hogy léteznek azok az emberek a világban, akik hajlandóak pénzt fizetni a szolgáltatásaimért. Az ünnepek előtt újabb ügyfelet szerződtettem egy három hónapos folyamatra, és a coachingból befolyt bevételem ezzel elérte a mentorommal kitűzött álomhatárt: az 500 000 Ft-ot. Kereken. Se több, se kevesebb. És épp decemberben, ahogy elterveztük. Nem akartam elhinni.

A barátnőmnek, aki a kezdetekkor azt mondta, hogy “Flóra, mint barátnőd mondom, hogy ez nem fog sikerülni,” rögtön az orra alá is dörgöltem a sikerem, ő pedig elismerte tévedését, és gratulált. Ezt a lendületet azonban megtörte a januári költözés és az alkalmazotti munkám, ahol a covid után egyre jobban sulykolták, hogy “back to normal.” Ez azt jelentette, hogy a csúnya, gonosz főnökeim elvárták, hogy dolgozzak, és visszatérjek az utazáshoz is, vagyis ellássam a munkát, amiért megfizettek. Hát micsoda dolog már ez…

Egy ideig sikerült halogatnom a külföldre röpködést a még mindig problémát jelentő covidra hivatkozva, azonban egyszer-kétszer így is rákényszerültem, hogy nyakamba vegyem Európát.

2021 első negyedéve ebben a furcsa köztes állapotban telt. Hétfőtől péntekig bejártam, nagy ritkán külföldre is utaztam, a Férfi meg közben otthonról dolgozott, építette saját cégét. Rossz volt, hogy nem lehetek vele, hogy napokra ott kell hagynom. Ő ráért volna szinte bármilyen programra: elmehettünk volna sétálni, kirándulni vagy beülni egy ebédre, de nekem munkahelyem volt, ahol meg kellett jelennem.

Ez egyensúlytalanságot okozott a kapcsolatunkban. Ő mindig otthon volt, ezért sokkal több házimunka hárult rá. Gyakran mindennel készen volt, mire én hazaértem. Idővel egyre rosszabbul éreztem magam attól, hogy nem tudok neki eleget segíteni, és szerintem őt is zavarta a dolog. Teljesen más életet éltünk, más volt a napi ritmusunk és a kötelezettségeink is. Ekkor bőven a lila ködös időszakot éltük, talán ezért nem okozott komolyabb feszültséget mindez, de az biztos, hogy egyre kínzóbban vágytam a szabadságra, aminek élő példájával éltem egy fedél alatt.

Minden nap a felmondás gondolatáról ábrándoztam.

A felmondás

Bár az 500 000 Ft több volt, mint a korábbi fizetéseim bármelyike, nem jelentett biztos anyagi talajt. A kitűzött tervem az volt, hogy minél előbb teljes állású vállalkozóvá váljak, de nem léphettem felelőtlenül, főleg, hogy már volt egy albérlet, amit fizetnünk kellett.

A felmondást így két kritériumhoz kötöttem:

Read more

Ott hagytuk abba, hogy 2020 nyarán kézhez kaptam a tanúsítványomat, és az első ügyfél jelentkezését követően kiváltottam a vállalkozói engedélyt.

Női segítőként férfi ügyfelek között

A félelmeim beigazolódtak: Papír ide vagy oda, nem éreztem magam sem vállalkozónak, sem hiteles szakembernek. Szerencsére ekkor már együtt dolgoztam a mentorommal, aki átlendített ezeken az elakadásokon, és hitt bennem olyankor is, amikor én elfelejtettem hinni önmagamban.

Az első ügyfeleim mind férfiak voltak. Nem furcsállottam. Igazából fel sem tűnt mindez addig, amíg az akkori párom fel nem hívta rá a figyelmemet - kissé helytelenítve a dolgot. Én naívan azt gondoltam, hogy mindez pusztán a véletlen műve, egészen addig, amíg ki nem derült az ellenkezője.

Nem belemenve a felesleges részletekbe: többször is előfordult, hogy egyes férfi ügyfeleim rám mozdultak. Volt aki tapintatosan jelezte szándékait, és volt aki kevésbé finomkodott. Persze azért akadt köztük olyan is, aki kivételt képezett ez alól, de ők voltak kevesebben. Ez jócskán megtépázta az önbizalmamat akkoriban, mert a harmadik-negyedik ilyen helyzet után rá kellet jönnöm, hogy nem a megosztott tartalmaim vagy a szakmaiságom miatt kerestek fel, és nem is a segítőt látták bennem. Csak az voltam nekik, ami mindneki másnak egész életemben: egy csinos kislány.

Read more

Kevés emlékemben szerepel
az apám, ez egy közülük.
A hiány felértékeli a dolgokat
Erre is apám tanított meg,
csak erre máshogyan.

Szerettem nézni a
talpam alatt elfutó sínpárt.
Nem értettem, hogyan találkoznak ők
ketten mé…

Read more

Máskor hiszek a férfinek, aki azt mondja “Szexi! Olyan veszélyes.” Azokon a napokon menőnek érzem magam hegek tarkította bőrömben is.

Néha arra gondolok - ha egyszer megadatik a várandósság-, vajon hogyan változik majd a heg? Nyúlik? Megnő? Szétreped? Vajon tudom majd szeretni magam úgy is? A többi részemet bizonyára igen, de azt ott? Vajon most tudom magam szeretni így?

Ez több holmi külsőségnél! A heg a trauma őrzője. Ajtó a hozzá kapcsolódó emlékek végtelen tárházába.

Ha ránézek, érzem a kórházszagot, látom a tizenegyes kórterem zöld ajtaját, emlékszem az elviselhetetlen fájdalomra, a mentő szirénázó hangjára. Minden emlékkép 5K-s felbontásban készült, a sarokban megbúvó hangya faszára is tisztán rá lehet zoomolni. Néha meg is teszem. Olyankor elfog az iszonyat, a testem újraéli az egészet, a gyomrom gombostűfejjé rándul. Máskor minden erőmre szükségem van, hogy ne tegyem meg, hogy ne adjam oda magam a múltnak.

Tudatosan regulázom az idegrendszerem - az évek meg a rutin.
Az archívumban másfajta emlékekhez nyúlok, mert mást is őriz a heg: felidézem, hogy kibírtam az egészet, hogy itt vagyok, hogy élek, hogy létezem.

Így válik idővel és munkával a hegből a fájdalom helyett az erőm emlékeztetője.

A könyvem idén ősszel jelenik meg, „A test, amiben lakik valaki” címmel.

Az én történetem - és talán egy kicsit mindannyiunké.
Őszintén írok benne az utamról: traumákról, betegségről, gyógyulásról, szülőkkel való kapcsolatról, transzgenerációs terhekről, nőiségről, anyaságról és még sok másról.

A szerkesztőm így nyilatkozott róla:

Hamarosan megnyílik az előrendelés lehetősége, de addig is, iratkozz fel, ha még nem tetted, hogy biztosan értesülj a legfrissebbekről.
Ölellek,

Na hol is tartottunk? Ja igen…

A mentor

Szóval megtaláltam a tökéletesnek tűnő mentort, akinek a segítségével olyan lehetetlennek tűnő dolgok is lehetségesnek érződtek, mint decemberig megkeresni 500 000 forintot tisztán a coachinggal (ekkor épp májust írtunk). Csakhogy ez a mentor többe került, mint két havi fizetésem. A multinál 400 000 forint volt az akkori havi bérem, ami 2020-ban nem volt rossz, de kifejezetten jónak sem számított. Kényelmesen megéltem belőle, de félretenni nemigen tudtam, alig volt egy kevéske megtakarításom.

Az 500 000-es vágyálom olyan távolinak tűnt, hogy gondolni is alig mertem rá. Micsoda nagyravágyás… Micsoda telhetetlenség… Amikor mégis kimondtam, ő rezzenéstelen arccal vonta meg a vállát, és csak annyit felelt:
„Ja, oké… az sima!”

Read more

A kezdetek

Az egész 2019-ben kezdődött, egy szürke hétfő reggelen.
Épp munkába készülődtem — egy multinál dolgoztam akkoriban —, amikor az exem morcosan felsóhajtott:
„Legyen már végre péntek!”
„Hát igen…” — dünnyögtem kelletlenül, és vasaltam tovább az ingemet.
A következő pillanatban villámcsapásszerű felismerés hasított belém:

Úristen! Ez az életünk!

Hirtelen ráeszméltem, hogy a legértékesebb éveimet azzal töltöm, hogy várom, hogy elteljenek. Már hétfő reggel vágom a centit, imádkozom a hétvégékért, amiket aztán többnyire bevásárlásra és takarításra fordítok.
Talán a vasárnap délután lehetett az enyém, amikor tényleg azt csinálhattam, amit akartam, de azt is megmérgezte a mindjárt hétfő hangulata, ami ott lebegett a fejem fölött.

Egész nap a lesújtó felismerés hatása alatt álltam, képtelen voltam dolgozni, vagy másra fókuszálni. Órára pontosan kiszámoltam, mennyi időt pazaroltam el eddig az életemből munkával, amit persze néha még élveztem is, de legtöbbször csak muszájból csináltam. Mert valamiből meg kellett élni…
Hát dolgoztam, hogy legyen pénzem. Élelmiszert vettem, hogy enni tudjak, számlákat fizettem, hogy legyen hol laknom, ruházkodtam, hogy legyen miben dolgozni járnom, bérletet vettem, hogy bebuszozzak odáig.

Az egész életem egy végtelen körforgássá vált, amiben csak azért dolgoztam, hogy fenn tudjak tartani egy életet, amiben dolgozhatok.
Csapdába estem a saját életemben. Szörnyű volt erre rádöbbenni. Ugyanakkor ez a felismerés mindent megváltoztatott. Eldöntöttem, hogy ez nem maradhat így. Nem élhetem így le az életemet! Nem szólhat erről! Nem lehet ennyi!
AZ
NEKEM
NEM
OPCIÓ!!!

Fogalmam sem volt, mit kellene csinálnom és hogyan, de az elszántásom megszületett.

Read more

Lassú itt az élet, mégis túl gyorsan telik, pedig igyekszem Kalifornia minden másodpercét magamba szívni.
Mesélek egy kicsit az itteni életről, hétköznapokról és jelenségekről – a legtöbbjüket szeretem, de akad olyan is, amit kifejezetten nem.

Read more

Ez az első hetünk Californiában. Korábban is akartam már írni, de a könyv utolsó simításaival volt dolgom, amit a szerkesztőm visszavár még a szabadsága előtt. Közben a borító is készülőben, izgalmas folyamatok zajlanak a háttérben, amiből én keveset látok testközelből, de lenyűgöz, hány ember munkája kell hozzá, hogy a kéziratom könyv formáját ölthesse magára.

Most viszont, hogy ezzel is készen vagyok, már van időm mesélni neked az elmúlt hét legfontosabb élményeiről…

Read more

Látod, ez a hét is eltelt, túléltük valahogyan. Minden szürrealitás ellenére, ami zajlik körülöttünk, még itt vagyunk, még létezünk, és a Nap is kisütött. A hetek néha összefolynak, de mindig van mit meglátni bennük - gyere, nézzünk vissza együtt: mi az, ami velünk marad, és mi az, amit épp ideje elengedni?

Csendes hétzáró gondolatok, csak úgy, magunk között.

Read more

Read more